Azért remélem elolvassátok sztem tanulságos. Ezúttal a következő hölgyet rángattam ide nektek:
Leonora Carrington (szül.: 1917) Brit származású jelenleg mexikóban élő művész, szürrealista festő és novellista.
http://en.wikipedia.org/wiki/Leonora_Carrington
Leonora Carrington: Az elsőbálozó
Elsőbálozó koromban gyakran jártam az Állatkertbe. Annyira gyakran hogy lassan jobban ismerem az állatokat, mint a korombeli lányokat. Igazából menekültem az emberek elől, ezért mentem ki minden áldott nap. Az állatok közül a legjobb ismerősöm egy hiénalány volt. Én is jó ismerőse voltam neki; igen értelmes hiéna volt ez: megtanítottam franciául ő pedig engem a saját nyelvére. Sok kellemes órát töltöttünk egymás társaságában.
Május első napján anyám bált adott a tiszteletemre. Éjszakákon át gyötrődtem is miatta: mindig irtóztam a báloktól, különösen ha az én tiszteletemre rendezték őket. 1934 május elsején így már kora hajnalban felkerestem a hiénát:
- Milyen szörnyű - mondtam neki -, hogy ma este el kell mennem a bálomba.
- Örüljön neki - válaszolt - bezzeg én szívesen mennék. Tán
colni ugyan nem tudok, de társalogni legalább elég tűrhetően.
- Ennivaló lesz bőven- mondtam - láttam hogy teherautós
zámra hordták az ételt a házhoz.
- És még maga panaszkodik - válaszolt enyhe megvetéssel a hiéna. - Én naponta egyszer eszem és akkor is micsoda szemetet raknak elém.
Merész ötletem támadt, kis híján el is nevettem magamat: - Hát menjen el helyettem!
- Sajnos nem hasonlítunk eléggé különben el is mennék - mondta erre a hiéna némi szomorúsággal.
- Nézze mondtam -, az esti fénynél nem látni olyan jól; hogyha kicsit elváltoztatja külsejét, senkinek nem fog szemet szúrni. Amúgy pedig körül-belül ugyanakkorák vagyunk. Könyörögve kérem, maga az egyetlen igazi barátnőm!
Heves kérésemen a hiéna eltűnődött, de tudtam jól hogy szívem szerint belemenne a dologba.
- Megegyeztünk - vágta rá végül.
Egészen kora reggel volt, még alig voltak őrök az állatkertben. Gyorsan kinyitottam hát a ketrecet, és rövidesen az utcán voltunk. Taxit fogtam; amikor hazaértünk, még mindenki aludt. A szobámban azután elővettem az estére előkészített báli ruhát. Kissé hosszú volt a hiénára aki nehezen közlekedett a magas sarkú cipőben. Előkerítettem egy pár kesztyűt is, hogy elfedjük a mancsait mert túl szőrösek voltak az én kezeimhez képest. Mire a szobámba besütött a reggeli napfény már többször körbesétált a szobámban, többé-kevésbé szép egyenes tartással. Annyira elfeledkeztünk magunkról hogy kis híján ránk nyitott az anyám aki épp jött jó reggelt kívánni, a hiéna csak az utolsó pillanatban tudott elbújni az ágyam alá.
- Szörnyű rossz levegő van itt - mondta anyám és kitárta az ablakot -, a bál előtt fürödj meg az új illatos fürdősókkal!
- Természetesen - feleltem.
Nem maradt sokáig a szobámban, azt hiszem a szagot nem bírta sokáig elviselni.
- El ne késd a reggelit - szólt vissza már az ajtóból.
A legnagyobb nehézség most következett: hogyan álcázzuk a hiéna pofáját.
Órákon át keresgéltük a megoldást, de minden javaslatomat elvetette. Végül így szólt:
- Talán tudok egy megoldást. Van önnek szobalánya?
- Van - feleltem zavartan.
- Akkor egyszerű az egész. Csönget érte, és amikor belép, rávetjük magunkat és letépjük az arcát. Este pedig az ő arcát fogom viselni a sajátom helyett.
Ez nem volna túl ésszerű –mondtam-, ha nem lesz arca, alighanem halott lesz ugyanis, és akkor valaki biztosan rátalál a holttestre, mi pedig börtönbe kerülünk.
- A testet majd én megeszem, úgyis eléggé éhes vagyok- válaszolt a hiéna.
- És a csontok?
- Azokat is. Nos rendben?
- Csak ha megígéri, hogy megöli mielőtt letépi az arcát, hogy ne fájjon neki annyira.
- Ahogy akarja nekem mindegy.
Kissé idegesen csöngettem Marie-ért a szobalányért. Nem tettem volna m4eg ha nem irtózom ennyire a báloktól. Amikor Marie belépett a fal felé fordultam, hogy ne lássak semmit. El kell ismernem gyorsan megvolt. Csak egy rövid sikoly és vége. Amíg a hiéna evett én kibámultam az ablakon. Néhány perc múlva megszólalt:
- Nem bírok többet enni: megmaradt a két lába, ha van egy kis zsák elteszem, és megeszem később a nap folyamán.
- Van ott a szekrényben egy liliomokkal kihímzett zsák. Borítsa ki belőle a keszkenőket, és vegye el.
Úgy tett ahogy tanácsoltam neki. Azután megszólalt:
- Most forduljon ide és nézze, milyen szép lettem!
A hiéna a tükör előtt állt, rajta a Marie arca, és gyönyörködött magában. Előtte gondosan körberágta az arcot, épp annyi maradt, amennyi kellett.
- Elismerésem, ez szép munka volt – mondtam neki.
Estefelé azután, amikorra teljesen előkészült a bálra, bejelentette:
- Úgy érzem kitűnő formában vagyok. Alighanem nagy sikert fogok aratni ma este.
Már egy ideje hallgattuk a lentről felszűrődő muzsikát, így szóltam hát hozzá:
- Most pedig menjen, és emlékezzék arra, hogy a világért ne kerüljön az anyám mellé, mert ő bizonyosan felismeri, hogy nem én vagyok az. Máskülönben senkit nem ismerek a bálból. Járjon szerencsével!
Mielőtt elváltunk, megcsókoltam őt, bár erősen bűzlött. Időközben besötétedett. Fáradt voltam, megviselt az aznapi sok izgalom, fogtam hát egy könyvet és pihenésképpen, a nyitott ablak mellett, belefeledkeztem az olvasásba. Emlékszem, a Gulliver utazásait olvastam Jonathan Swifttől. Körülbelül egy óra telhetett el, mire feltűnt a első baljós jel. Egy denevér szállt be az ablakon és sikongva verdesni kezdett a szobában. Rettegek a denevérektől. Egy szék mögé bújtam és vacogtak a fogaim. Épphogy odakuporodtam, amikor a szárnyverdesést hirtelen elsöpörte a kicsapódó ajtó zaja. Anyám rontott be dühtől sápadt arccal.
- Alig ültünk le az asztalhoz – dühöngött -, amikor az valami ami a helyeden ült, felpattant és elkiáltotta magát: „Bűzlök mi? Nos én köszönöm nem kérek süteményt” Erre letépte az arcát és megette. Egyetlen hatalmas ugrás, és már távozott és az ablakon át.
